Az izgalom biológiája

„AZ IZGALOM BIOLÓGIÁJA” 

gondolatok a stresszről egy kiállítás kapcsán

Örömmel olvastuk a hírt, hogy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban Budapesten időszaki kiállítás nyílt a stresszelmélet magyar származású és magát magyarnak valló megalkotója, dr. Selye János (1907–1982) életéről és munkásságáról. Mint kineziológiával foglalkozó szakembereknek, ott a helyünk – gondoltuk. És jól gondoltuk, a kiállítás hasznos volt, mert a stressz elméletének orvosi leírása mellett – amelyet a szakirodalmakból már jól ismertünk – bepillantást nyerhettünk a tudós életébe, életmódjába, gondolkodásmódjába is. Jelen írásunkban pár gondolatot szeretnénk átadni mindezekből, néha felhasználva a kiállítás anyagait is.

 

Elsőként a teljességre, az egészre törekvő, holisztikus szemléletet emelnénk ki, amelyet Selye szélességi kutatásnak nevezett a mélységi kutatással szembeállítva. Úgy érezte, hogy a 20. század második felében a biológiai és az orvostudományi kutatások aránytalanul nagy részét töltik ki a mélységi vizsgálatok. Teljes mértékben egyetértünk vele... és mára a helyzet csak rosszabb lett. Az embert alkotóelemekre bontva, különböző szakemberek által vizsgálva nem juthatunk el az igazi, mégis oly annyira vágyott harmóniához.

„Én mégis úgy látom, hogy bármilyen mélyre hatolunk a biológiai jelenségek finomabb mechanizmusainak megismerésében, mindig szükségünk lesz a régimódi holisztikus (a teljes egészet érintő) szemléletre is.” (Selye János)

Kortársa, Szent-Györgyi Albert – akivel kölcsönösen nagyra becsülték egymást – ezt úgy fogalmazta meg: „Az élet titkát kutatva az atomoknál és elektronoknál kötöttem ki, melyekben egyáltalán nincs élet. Valahol útközben az élet kiszaladt az ujjaim közül...” Selye úgy vélte, hogy ha elfeledkezünk az egészről és úgy hatolunk a mindig apróbb és apróbb részletekig, akkor nem marad más, csupán az élő anyag hamuja.


A kiállításon megtekinthettük egy 1973-ban készült magyar dokumentumfilm, a Vass Judit által rendezett In vivo egy részét is, amely Selyét mutatja be többek között előadás közben. Szerénységét, humorát, vidámságát is megismerhettük annak az embernek, aki egész életét a szívós kutatásnak szentelte. Az alábbi képen egy általa rajzolt patkánykarikatúra látható: a neves kutatók gurultak a nevetéstől az előadásán.

Eközben élete minden percét erős akarattal élte, napjait percnyi pontossággal beosztott terv szerint irányította, még vasárnap és ünnepnapokon, sőt karácsonykor sem mulasztotta el a laboratóriumi munkát. Kiváló képességei mellett kivételes szorgalommal, hihetetlen munkabírással és munkatempóval bírt. 

„Minden nap 5 órakor ébredt. Torna, jéghideg fürdő és reggeli után 6:30-kor már az intézetben dolgozott. A nagy koncentrációt és energiát kívánó munkákat mindig a reggeli órákban végezte el. 9 és délután 5 között azok a feladatok következtek, melyeknél szüksége volt a munkatársai jelenlétére is. Ezt követően olyan tennivalókkal foglalkozott, amelyeket egyedül is elvégezhetett vagy amelyek kevesebb erőfeszítést követeltek. Este 7 előtt érkezett haza, és az otthoni programja is hasonló szigorú beosztással telt.”

Kemény életmód ez, nem átlagembernek való... Persze Selye nem is volt az: „ha megállod a helyed laboratóriumod személytelen magányában, meglesz az az elégtételed, hogy elmondhatod: ha te föl nem fedezed ezt a természettörvényt, egyetlen praktizáló orvos sem alkalmazhatná páciensei megmentésére”. És ő megállta a helyét.

„Híres stresszelméletét a mindennapok gyakorlatában önmaga és munkatársai életében is alkalmazta. Erre egy példa, ami talán apróságnak tűnik, de mégis rendkívüli fontosságú rohanó világunk idegfeszítő hétköznapjaiban. Selye professzor intézetében minden nap – ebédidőn kívül – délelőtt és délután is kávé, illetve tea szünet volt, amikor is az intézet valamennyi dolgozója baráti beszélgetésre gyűlt össze, így lehetőséget adva a környezetében élőknek, hogy a munka, a kitartó erőfeszítés, a megfeszített munka „stressz”-ét más tevékenységgel vezessék le. Ennek az életmódnak bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy Selye professzor minden napját ugyanolyan szellemi és testi frissességgel és ambícióval kezdte el.”

A feljegyzések és visszaemlékezések alapján mély benyomást tett az 1960–70-es éves Magyarországán mind a tudományos, mind pedig a kulturális életre. A fiatal kutatók példaképe volt: „A tudományos kutatás iránt elkötelezett korosztályunk álmai közé tartozott találkozni egyszer Selye János professzorral, kijutni montreali intézetébe és együtt dolgozni vele. [...] Szemünkben már akkor, ismeretlenül is , ő volt a Kutató, a kreativitás, az eredetiség megtestesítője.”

„A montreali intézet folyosóján függött egy világtérkép, amelyen apró égő villanykörték jelezték azokat az országokat, városokat, ahonnan fiatal ösztöndíjas kutatók látogattak az intézetbe. Ezen a térképen Magyarország világított a legfényesebben.”

Selye munkásságának üzenetét a kiállítás szerint nehéz lenne összefoglalni egyetlen mondatban. Mégis, ha meg kellene tenni, talán az Életünk és a stressz című könyvében olvasható ajánlását lehetne idézni: ne féljünk élvezni az egész élet stresszét és ne képzeljük azt, hogy ez a szellem erőfeszítése nélkül is sikerülhet.

„Nem a stressz öl meg, hanem az, ahogyan reagálsz rá.” (Selye János)

Izgalmas gondolat, amelyet nem győzünk elégszer kiemelni, hogy stressz nélkül nincs élet, csak legfeljebb vegetálás, Selye megfogalmazásában: stresszmentes állapot csak a halál. Minden életjelenség stresszel jár együtt, ezért nevezte egyik híres könyvében „az élet sava-borsának”. 

És ez nem csak azt jelenti, hogy amikor az ágyban nyugodtan fekszünk, akkor is erőfeszítést tesznek a szerveink, működik a szívünk, álmodunk, lélegzünk, hanem azt is, hogy minden fejlődéshez, változáshoz szükség van a lelki és fizikai mozgásra, gyakorlásra, erőfeszítésre. A stressz lehet barátunk és ellenségünk is. Segítőnk, amikor erőnket mozgósítva segít elérni a céljainkat, vagy blokkoló akadály, amikor túl sok van belőle vagy éppen nem a megfelelő helyen. Oldjuk ott, ahol felesleges, és használjuk fel ott, ahol segít. Így tehetünk azért, hogy életünk szabadabb és boldogabb lehessen.